|
Jászfényszaru
közel hatezer fős lélekszámú kisváros Jász-Nagykun-Szolnok
megyében a Jászság észak-nyugati szélén, Pest és Heves megyékkel
határosan.
A város
határa már az őskortól lakott, hiszen a régészeti kutatásokból
tudható, hogy az újkőkor emberét követően a szarmaták, az
avarok, és a honfoglaló magyarok is megtelepedtek itt, az Árpád
korban pedig több falu is fennállt a település határában.
Városunk területén is végigfut, a Csörsz árkával közel egykorú,
attól délre elhelyezkedő árok a Kisárok, melynek felépítése a
rómaiakhoz és a szarmatákhoz kötődik (felépülte a legújabb
kutatások szerint 332-334 között történt), mely a Duna mellől
indulva Dunakeszitől délre Mogyoród, Gödöllő, Vácszentlászló
mellett Jászfényszarun és Jásziványon keresztül Kiskörénél ér
véget a Tisza partján.
Városunk
nevének eredetére többféle elmélet is létezik. A tudálékos
magyarázat szerint Lehel vezér kürtjét a település határában
találták meg Mátyás király uralkodásának idejében (1458-1490), s
minthogy az fényes szaruból készült a települést „Fényszarunak”
nevezték el. A „Jász” előtagot pedig az itt élő jász népről
kapta.
Azonban a
tudomány mai állása szerint a Jászberényben őrzött „Lehel kürt”
-azaz a Jászkürt a XII-XIII. században készülhetett, és
valószínűleg a jászok egy előkelő vezetőjének tulajdona
lehetett.
Azonban a
város nevét a Zagyva szarv alakú (szarv – „szaru”) homokos,
fövenyes (föveny – „fény”) területéről kaphatta, melynek
közelében telepedtek le jász őseink.
Jászfényszaru
nevének első írásos említése Zsigmond király (1387-1437) 1433.
augusztus 14-én kelt oklevelében található Fewenzarw alakban. A
források a település nevét később Félszaru, Fövenyszaru néven
emlegetik.
A jászok egy
csoportját IV. Béla király a tatárjárás után 1246 körül
telepítette le a Zagyva-folyó völgyébe, a mai Jászság
területére. A magyar királyoknak nyújtott katonai
szolgáltatásaikért cserében kiváltságokban részesültek. Mely
erős öntudatot adott a Jászság népének. Településünket a
fennmaradt oklevelek szerint 1459-től önálló jász székként
említik, így hát biztosan állítható, hogy Fényszaru ekkoriban
már a Jászság egyik jelentős települése volt. A középkori
virágzásnak 1526 után a fokozódó török támadás vetett végett,
hiszen a támadások miatt a település 1557-ben elpusztult, a
lakosság egy része a Zagyva és a Galga kiterjedt mocsaraiban
húzódott meg, más része a Felvidékre (például Fülekre) menekült.
A török kor alatt a községet gyakran pusztította a katonaság,
ezért a végleges letelepedésre csak 1632 körül került sor,
amikor is az egykori jász lakosság leszármazottai, nagyszámú új
jövevénnyel kiegészülve birtokukba vették a pusztává vált
Fényszarut. A török uralomtól való végleges megszabadulás pedig
1686-ban történt meg. Ám a szabadság nem tartott sokáig a
Jászság számára, hiszen 1702-ben I. Lipót zálogba adta a
Jászkunságot a Német Lovagrendnek, így kiváltságaikat
elveszítették, jobbágysorba süllyedtek. 1703-ban a zászlót bontó
szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc táborába álltak, mivel a
fejedelem elismerte korábbi kiváltságjogaikat.
A
szabadságharc leverése után 1711-től újra a Német Lovagrend,
majd később a pesti Invalidusok a Jászság urai, bár a
kiváltságos tudat eleven élt a jász emberekben. Ennek
köszönhető, hogy 1745-ben hatalmas anyagi áldozatok árán
sikerült megváltani Mária Teréziától a hőn áhított
kiváltságokat. Ezt nevezzük redemptiónak azaz önmegváltásnak. A
redemptiókor számos gazdag nem jász származású jobbágy váltott
földet Jászfényszarun. 1745 után a föld községi elosztású
tulajdonban volt, a családok között a megváltás arányában
osztották fel használatra. A szabad paraszti létnek köszönhetően
komoly gazdasági fejlődés indult meg a Jászságban. Fényszarun is
boltokat nyitottak a görög kereskedők, sor került a település
rendezésére, nőtt az iparral foglalkozó mesteremberek száma,
fejlődött az iskolai oktatás. 1831-ben a település I. Ferenc
királytól mezővárosi rangot kapott, heti vásártartási joggal. Az
1848-49-es forradalom és szabadságharcban 94 fényszarui
szolgálta katonaként a Hazát. A dicsőséges tavaszi hadjáratkor
Fényszarun szállásolták el a Lehel huszárezred 4. századát és
egy honvéd zászlóaljat. A tavaszi hadjárat hatvani csatájában
(1849. április 2.) Aulich serege innen vonult föl és aratott
döntő győzelmet a császári csapatokkal szemben. 1871-ben a
magyarországi helységeket város, nagyközség, kisközség
kategóriába sorolták be, s minthogy Jászfényszaru nem tudta
teljesíteni a városi ranghoz tartozó adót, a Tanács kérte a
település visszaminősítését nagyközséggé. Ezt 1872. november
7-én a belügyminiszter engedélyezte. Az 1876-os országos
közigazgatási átszervezés következtében pedig véglegesen
megszűntek a jász kiváltságok, a jász föld beolvasztásra került
az újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok megyébe. A XX.
században a nagyközség rengeteget fejlődött, új középületek,
utak, járdák épültek, emelkedett az egészségügyi ellátás,
oktatás, közművelődés színvonala, a közműhálózat bővült. A
városi cím viselésére Jászfényszaru 1993. január 1. óta
jogosult. Az április 2-án megtartott városavató ünnepség során
Göncz Árpád köztársasági elnök Jászfényszaru
Városalapító okiratát, a település kulcsát Dr. Verebélyi Imre BM
közigazgatási államtitkár adta át Győriné dr.
Czeglédi Márta polgármester asszonynak.
Farkas
Kristóf Vince
Irodalom:
Jászfényszaru. Szerk.: Lantos Péter Jászfényszaru, 1993.
Lantos Péter:
Jászfényszaru története. Életírás a redemptiótól a jász
kiváltság megszűnéséig. Jászfényszaru, 2003.
Szállástól a
mezővárosig. Szerk.: Langó Péter Jászfényszaru, 2000. |
Jászfényszaru
története röviden
